Így van, gondoljunk csak arra, mitõl hidegebb jóval az antarktiszi tél az északi-sarkvidékinél. Az egyik ok persze az, hogy a Déli-sark egy jókora kontinensen van. De szintén fontos, hogy az Antarktiszt körülölelõ tengerek fölött igen erõs, folyamatos nyugati áramlás, azaz állandó masszív zonalitás van, a cikloncsaládok körbe-körbe járják a szárazföldet. Emiatt ott sokkal ritkábbak az alacsonyabb szélességekre (ott észak felé, D-Amerika, Afrika, Ausztrália irányába) "leszakadó" nagy hideg légtömegek: a hidegmag egész télen helyben marad, és zavartalanul hûl addig, amíg nem érik el a tavaszi napsugarak.

Nagyon erõs zonalitás esetén. Ha a körkörös nyugati áramlás nem engedi, hogy a sarkvidéki hidegmag részei "leszakadjanak" a mérsékelt öv felé, akkor a sarki terület gyorsabban hûlhet. Hiszen ne feledjük: az északról leszakadó hideg levegõnek valahonnan pótlódnia kell (hiszen a légkör nem fogyhat el ott sem), és ez a pótlás mindenképpen délrõl, az enyhébb vidékekrõl történik, azaz gyengíti a hidegmagot...

Szerintem ez a legvalószínûbb magyarázata annak a tapasztalatnak, miszerint a túl sok, túl korai télbetörés (akár Európát, akár Amerikát vagy Ázsiát érik el) után a valódi tél sokszor gyatrára sikerül. A kezdeti leszakadások ugyanis képesek annyira meggyengíteni a hideg északi "bázisait", hogy azok január-februárra sem tudnak erõre kapni. Persze ez csak sejtés, aminek igazolásához jó kis statisztika, térképelemezgetés kellene.