mi két elméletet tanultunk a töltésszétválasztódás magyarázatául (ott van az oktatóprogramban is, nem tudom, hogy most mûködik-e). pongyolán összefoglalva, az ábrák szemléletesebbek:

- Lenard-Simpson elmélet, amelyhez teljesen folyékony halmazállapotú víz kell (a feláramlás felfújja a vízcseppet buborékká, amelynek a felsõ, vékonyabb része negatív töltésû, az alsó, nehezebb része pozitív töltésû lesz (a légkör elektromos mezeje ilyen irányú): ha elpattan a nagy buborék, akkor belõle a könnyebb vízcseppek (a negatív töltésûek) könnyebben, gyorsabban felfelé szállhatnak tovább, a nehezebbek (a pozitív töltésûek) pedig lassabban, vagy egyáltalán nem)

- Mason-Latham elmélet épp a 0 °C-os szinten érvényes: szerinte pedig a vízcseppnek értelemszerûen a külseje fagy meg elõször; egy elképzelés szerint az épp megfagyó csepp belsejében az OH- ionok, míg a külsején, a jégrétegben a H+ ionok vannak többségben. amikor megfagyott külsõ kéreg szétpattan, a kis jégszemcsék pozitív töltésûek lesznek, és a feláramlás gyorsabban szállítja õketfelfelé, mint a még folyékony halmazállapotú, negatív töltésû vizet belül.

Ettõl alakul ki a klasszikus Simpson-féle felhõmodell (elõször rosszul írtam), amely szerint átlagosan a felhõalapban kb. 4 C pozitív töltés, a felhõ közepén 24 C negatív töltés, a felhõ tetején és az üllõben pedig 20 C pozitív töltés található.

Na persze ezek mind csak elméletek, a professzor úr is mondta, hogy errõl sok vita van, mindenesetre én elhiszem, mert még nem olvastam jobbat. nevet

Tehát elméletileg úgyis létrejöhet töltésszétválasztódás, hogy nincs jégkristály a felhõben. Persze az nem biztos, hogy nálatok is ez a helyes válasz. nevet